Felnőtt életünk egyik legszorosabb kapcsolata a partnerünkkel való kapcsolatunk. Intim viszonyban kevés dolog van, amit el tudnánk rejteni egymástól. Így nem csak a másik és saját szép, de sokszor az árnyékosabb oldalát-oldalunkat is megismerhetjük általa. Néha ezek megtapasztalása igen fájdalmas lehet.

Az, hogy megesik, hogy rossz hangulatunkat, a munkahelyi stresszt, gondokat és feszültséget „hazavisszük”, szinte mindannyiunkkal előfordult már. Egyszerűbb (végig nem gondolt, kevéssé tudatos) megoldás az, hogy ha a feszültséget a partnerünkön, a gyereken, a kutyán, stb. vezetjük le. Ha ez rendszeressé válik, azzal idővel tönkretesszük az adott kapcsolatot. Lemenni az edzőterembe vagy kocogni egyet macerásabb, s pláne az elején erőteljes tudatos döntést igényel, de hosszútávon megtérülő „befektetés”: fontos kapcsolataink megmaradnak és az egészségünk sem szenved kárt az elfojtott feszültségek miatt.

 

A különbség a beteg/megbetegítő kapcsolat és a még elfogadható között a fájdalmas élmények erőteljessége, mennyisége és kölcsönössége között van.

Van olyan viselkedés, amit a partnerünktől (és más embertől) egyetlen egy esetben sem tudunk elfogadni – vagy legalábbis azt gondoljuk magunkról. Ami megnehezíti a felismerését annak, hogy a kapcsolat elérte a megbetegítő pontot az az, hogy általában nem egyik napról a másikra válik azzá, hanem kis lépésekkel, akár hónapok és évek alatt, s addigra legtöbbször már több ponton összefonódott a pár élete. (Közös élmények, közös gyerek, közös ház és hitel.)

Először csak több az emelt hangú „beszélgetés”, vita… A másik (többnyire sikeresen) lebeszél minket arról, hogy meglátogassuk a családunkat, találkozzunk a barátainkkal. Ő dönt egyedül, közös megbeszélés nélkül az anyagi kiadásokról, arról, hogy mikor mit csinálunk közösen. Rendszeresen negatív megjegyzéseket tesz ruházkodásunkra, barátainkra, hobbinkra, képességeinkre, stb. Állandóan szekál valamivel, panaszkodik ránk, a viselkedésünkre, elégedetlen velünk. Ellenőrzi a magántermészetű e-maileket, beleolvas a mobiltelefonba, leskelődik utánunk, nem hagy egy perc különtöltött időt, stb. Esetleg elhangzik az első igazán rémisztő fenyegetés, elcsattan az első pofon.

Mindenkinek érdemes önmagában végiggondolni és tudatosan meghúzni azt a határt, amit senki nem léphet át; s azt is végiggondolni, hogy mi mit fogunk tenni akkor, ha mégis megteszi/a felé halad. Kilépünk a helyzetből (elmegyünk), segítséget kérünk azonnal!

Érdemes odafigyelni arra, mennyi vita/konfliktus van közöttünk: napi 10 egészen biztosan nem egészséges. Heti 1 is jelezhet gondokat, pláne, ha szeretünk nyugalomban, békességben élni. Van olyan pár, ahol rendben van az, hogy sokat vitáznak és azt emelt hangon teszik, mert mindkét félnek ilyen a temperamentuma. Ezek a viták mindkét fél számára a normális kategóriába tartoznak, bár lehet, hogy a szomszédok erről mást gondolnak. Nekik rendben van ez így.

Kölcsönösség van-e a tekintetben, hogy „ki nyer”, kinek a hangját hallani, illetve „ki viszi el a balhét”. Ha mindig az egyik fél, akkor az azt jelzi, hogy nincsen egyensúlyban a kapcsolat, az egyenrangúság sérült.

(Erről többet Dina McMillan: „De hiszen azt mondja, hogy szeret!” című könyvében olvashatnak.)

 

A lelki bántalmazás mindig hatalmi helyzettel (anyagi, fizikai erő, érzelmi pozíció) való visszaélés, olyan esetben, amikor a másik valójában bizonytalan a pozíciójában – ennek tényét jelzi a túlzás, az uralomra törekvés. Ezt látta odahaza gyerekkorában, apja/anyja ugyanígy bánt a másik szülővel illetve/és ő vele, a kisgyermekkel. Az eltanult felnőttkori viselkedési minta és a fel nem dolgozott gyerekkori sérelmek tudattalanul ugyanazt a felnőttkori mintát ruházzák át a személyre: apám ütött engem, én fiú vagyok -> apám vagyok -> ütöm a gyerekem. Természetesen lányokkal is megjelenik ugyanez. (Mivel társadalmunkban a fizikai és anyagi természetű erőfölény általában a férfiaknál van, ezért többnyire ők az agresszorok és a nők az elnyomottak szerepét viszik, de fordítva is megtörténhet.)

Ahhoz, hogy ez megváltozhasson, a gyerekkori igen fájdalmas élmények érzelmi feldolgozására van szükség. Meg kéne engedni önmaguknak, hogy újra átéljék, valójában mannyire fájdalmas is volt a saját apjuktól, akit szerettek és bíztak benne annyi és olyan fájdalmas verést kapni. És csak ez után lehetséges szembenézni azzal, mi mindent tettek már ők is a saját családjukkal, hasonlóképp fájdalmas élményeket okozva a saját gyerekeiknek. Kevesen hajlandók ezen az úton végigmenni, pedig nagyon felszabadító és elvezet egy sokkal szeretetteljesebb kapcsolathoz a gyerekeikkel és önmagukkal.

Viszont: társas helyzetekben az agresszió mind fizikai, mind pedig lelki formája társadalmi normáink szerint nem elfogadható viselkedésmód „problémamegoldásra”!

Hatása, következménye nagyon romboló, minden érintett számára – akkor is, ha „csak” szemtanúja volt annak, mi zajlik másik két ember között. A cselekvő személy MINDIG nagyobb felelősséggel bír a kialakult helyzettel kapcsolatban, mint az áldozat! Jogilag is ő a felelős. Felnőtt emberként mindannyian felelősek vagyunk tetteinkért, olyasmivel érvelni, hogy „provokáltak” utoljára az óvodában volt megengedhető. Olyan nincs, hogy „kényszerített rá, hogy állandóan szidalmazzam”. Ha annyira elégedetlen már a másikkal, akkor onnan menjen el, már nem méltó az a kapcsolat Önhöz! Menjen távolabb, költözzön el, kérjen támogatást a családjától, a barátaitól, szakembertől, ha azt érzi, nem tud uralkodni az indulatain, ha állandóan fortyog Önben a düh, ha semmiségek miatt képes órákig mérgelődni.

Indulatkezelés. Az önuralom, önfegyelem gyakorlása igen fontos tényező, amit például küzdősportok gyakorlása során elsajátíthatunk. Valamint az, hogy tudatosan sporttal (futás, úszás, bicikli, csapatsportok) rendszeresen levezessük a mindennapi feszültségeket és sérelmeket. Amikor lenyugodtunk, utána próbáljunk beszélni a konfliktusról a másik féllel. Jó hír, hogy az indulatkezelés tanulható, mint ahogy azok a kommunikációs technikák is, amellyel könnyebben tudjuk vitás kérdéseinket rendezni a másik emberrel.

 

A másik fél oldaláról: ha nem ad a kapcsolataiban visszajelzéseket arról, hogy mi nem esik jól neki, akkor mintegy „elneveli” a partnert, azt kommunikálja felé, hogy bármit megtehet vele. Ez a viselkedés sokszor azt jelzi a személyről, hogy alacsony az önbecsülése, önbizalma, önállósága, konfliktustűrő-képessége és önszeretete, s emiatt visszajelzések nélkül hagyja a partner túlkapásait. Önzővé neveli. Nem mondja, ha valami zavaró számára, nem reagál, nincsenek következmények – sőt, sokáig van, hogy észre sem veszi, nem törődik önmagával, „csak a másiknak/a gyerekeknek legyen jó”.

Az „áldozat” oldalán igen sokszor erőtlenséget fedezhetünk fel, annak hiedelmét, hogy csak ezt érdemlem, hogy gyerekkoromban is vertek/nem szerettek, nem érdemlem meg, hogy kiálljak magamért, nem tudom, azt hogy kell csinálni, stb. Senki nem érdemli meg, hogy lelkileg / fizikailag bántsák! Senki nem érdemli meg, hogy minősítsék, rendszeresen bírálják, hogy degradálják, lekezeljék, kicsinyeljék értékeit, mások előtt rosszakat mondjanak rá, stb. Ha mégis ez történt a gyerekkorában például, azt nagyon sajnálom! Itt lenne az ideje, hogy megsirassa azokat az élményeket és kidühöngje magát miattuk. De a múlt fájdalmának nem kéne ismétlődnie a jelenben is – ha mégis ez történik, az sokszor pont azt segíti elő, hogy végre foglalkozzon a múltban történt fájdalmas élményekkel és érzelmileg feldolgozza azokat.

Az a gondolat is sokszor jelen van, hogy már elég konfliktust átéltem gyerekkoromban, én nem akarok konfliktusban élni, ki nem állhatom a vitát, a feszültséget. Feladja a harcot anélkül, hogy elkezdett volna harcolni, mert utálja a harcot. Ezzel a stratégiával viszont mindenképpen veszít. Az életben meg kell húzzuk a saját határainkat, mert igen-igen kevés az az élőlény, aki nem növekszik túl a saját terén akkor, amikor nem szabnak neki határokat (még egy macska is időről időre „bepróbálkozik”, hogy növelje a lehetőségeit, mit szabad neki és mit nem). Azzal, ha csak a másikra figyel, az ő szükségleteire, önmagával pedig nem törődik, nem jelzi igényeit/szükségleteit, azzal mintegy kizárja önmagát a kapcsolatból. Idővel az csak a másik félről fog szólni, Ön jelen sem lesz.

A szeretet felelősséggel jár. Ha valójában szeretem a másik embert, a partneremet, akkor megtanítom neki mindazt, amit tudnia kell ahhoz, hogy engem „jól szerethessen” (=úgy, ahogy nekem kellemes), és nem hagyom neki, hogy bántson engem, a hozzá egyik legközelebb álló embert. Lehet, hogy ehhez előbb meg kell ismerkednie önmagával és meg kell szeretnie önmagát! Pszichológus segítségével könnyebben fog menni. Vissza kell kapnia önbecsülését, önbizalmát, ehhez érdemes önvédelmi oktatáson részt vennie. Hogy javítson önérvényesítésén, kommunikációján és azon, mennyire tudja kezelni a konfliktushelyzeteket, asszertivitás tréninget javasolok.

 

Fontos, hogy figyeljen arra, hogyan érzi magát a másik emberrel, a kapcsolatban! A másik tetteire figyeljen, ne a szavaira – sokszor szép szavak hangzanak el, de történni valami egészen más történik. És legyen őszinte önmagával: ha folyamatosan rosszul érzi magát, hazafelé menet összeszorul a torka, fáj a gyomra, a feje, fél, hogy „mi lesz már megint”, akkor itt az ideje, hogy változtasson a kialakult helyzeten!

Kérjen segítséget! A saját támogató családjától/barátaitól/munkatársaitól, a családsegítőtől, rendőrségtől, pszichológustól. Beszélni kell arról, hogy mi történik Önnel, mi zajlik otthon a 4 fal között. Egyedül kimászni sokkal nehezebb. Kérjen támogatást, kérjen segítséget! És teremtsen teret Ön és a másik fél közé.

Honnan vehetjük észre, ha egy ismerősünk bajban van?

Azzal, ha figyelünk egymásra, sokszor nagyon sokat adhatunk egymásnak. A hirtelen megváltozott, bezárkózó viselkedés, aminek nem ismerjük egyéb lehetséges okait, jelei lehetnek a bántalmazásnak. Például eddig nyitott volt, mesélt az otthoni eseményekről is, de ez abbamarad; csendesebb, szomorúbb; többet / kevesebbet eszik, mint általában; kivonja magát a közös programok alól; hirtelen hangra megijed, összerezzen; nem az időjárásnak megfelelő ruházatot viseli (eltakarni akarván az esetleges fizikai sérüléseket); elsírja magát; önbizalma csökken; elhanyagolja külsejét; stb.

Azzal, ha megkérdezzük ismerősünket, hogy van-e valami gond, akar-e róla beszélni, azzal lehetőséget teremtünk számára arra, hogy megnyíljon és segítséget kérjen.

 

Szerző: Berki Judit (www.berkijudit.hu)

 

További témába vágó olvasnivaló:

Judith Lewis Herman: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig

Helen Benedict: Csak okosan! Önvédelem kamaszoknak

Patricia Evans: Szavakkal verve… Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban

http://www.nane.hu/kiadvanyok/tovabbi.html

 

2015. május 8.