A testvérféltékenység

 

Amikor megtudják, újabb kisgyerek érkezik a családba, a legtöbb szülőben felmerül a kérdés: hogyan tudnánk úgy kezelni a helyzetet, hogy ne alakuljon ki a féltékenység az idősebb gyermekben, majd mindkettőjükben?

Úgy hozta az élet, hogy egyszerre fordult hozzám két kliens, aki gyermekkorában testvérféltékenységet élt át –  viszont szüleik teljesen ellentétes hozzáállással nevelték őket! Mindketten azonos nemű testvérrel rendelkeznek, aki 2-3 évvel idősebb náluk.
Egyikőjüket úgy nevelték, hogy mindenből ugyanakkor és ugyanannyit kapott, mint a testvére – még a születésnapok alkalmával is mindkét gyereket megünnepelték. Érdekes módon a két gyermek életük első 15 évében mást sem figyelt, csak azt, hogy biztosan ugyanannyit kap-e a másik is, és hogy kit szeretnek jobban a szüleik..

A másik kliens esetében kimondva-kimondatlanul meg volt, hogy melyik szülőnek melyikük a kedvence. A probléma akkor lépett fel (a rendszer akkor billent ki az egyensúlyából), amikor az egyik szülő „kilépett a képből”, a családból. Így aztán az addig kiegyensúlyozott szerepek felborultak, s a kliensem innentől kezdve egy állandó hiányban élt, hogy ő nem olyan jó, mint a testvére, mert az ottmaradt szülő őt nem szerette annyira.

Két teljesen különböző nevelési módszerrel ugyanazt az eredményt érték el a szülők.
Ami mindkét esetben egyforma:
– leosztott „kedvenc”-szerep, illetve melyikük hasonlít inkább apára, melyikük anyára;
– a szülők (főleg az első esetben kifejezetten) el akarták kerülni a testvérféltékenység megjelenését, a versenyzést a gyerekek között;

Azzal, hogy valamitől tartunk, hogy a hiányától félünk (itt a szeretet hiányától), valójában hajlamossá válunk megteremteni, újrateremetni azt az életünkben.
Az állandó méricskéléssel, hogy biztosan ugyanannyit adok-e az egyiknek, mint a másiknak, pontosan az ellenkező hatást érem el: a gyerekek figyelme is arra fog irányulni, amire a szüleié: biztosan ugyanannyit kapok, mint a testvérem?

Ha pedig kimondva-kimondatlanul kedvenceket avatunk a családban, akkor saját magunk vágjuk el a lehetőségét a minőségi kapcsolatnak a gyermekeinkkel. Persze, hogy vannak hasonlóságok, de a gyerekeink nem önmagunk kicsiny másai, hanem önálló, megismételhetetlen elegyei a szülőpár különböző tulajdonságainak, elegyítve a saját temperamentumukkal, személyiségükkel. Bizonyos dolgokban apára, bizonyos dolgokban anyára hasonlíthatnak, ám lehet (jó)pár tulajdonságuk, amely kapcsán a két szülő döbbenten nézhet egymásra: ezt meg kitől örökölte ez a gyerek?!

Megnyugtató, hogy elégséges „csak” elég jól csinálni. Ha törekszünk arra, hogy megtanuljuk, miként is szeretik a körülöttünk élők, ha kifejezzük feléjük a szeretetünket, ha megfigyeljük, hogy hogyan tudjuk megnyugtatni a kisgyermeket (simogatással, öleléssel, közös játékkal – tettekkel; ha beszélgetünk vele, illetve mondjuk neki, hogy szeretjük – szavakkal; stb.), akkor egyből láthatjuk, hogy nincs két egyforma ember, hogy a testvérek maguk (még általában az ikrek is) különbőző formában igénylik a szeretetet.
Így a szeretet météke, mint maguk az emberek, nem összemérhetőek.

Pár praktikus tanács:
– javaslom, hogy amint biztosak a kis jövevény érkezésében, avassák be az örömbe a gyereket(gyerekeket) is. A titkokat a családban a gyerekek megérzik és ugyan van, ami nem tartozik rájuk, ám a testvér születése többnyire nem tartozik ide;
– a kistestvér érkezése körüli teendőkbe amennyire lehet, vonják be a testvért is;
– továbbra is ügyeljenek azonban arra, hogy biztosítsanak közösen eltöltött időt (napi/heti pár óra, mondjuk a fürdetési időszak) az anyával és apával külön-külön az idősebb testvér számára, amikor csak rá tudnak figyelni;

– a két szülő közösen felállított szabályai mentén (minél kevesebb, annál inkább betarthatóbb) könnyebb lesz a mindennapi életet levezényelni. Ezek a szabályok és betartatásuk a későbbiekben megkönnyíti gyermekünk beilleszkedését az óvódába, azt, hogy barátai legyenek, hogy a felnőttekkel jól kijöjjön – az együttélést vele.

Ide tartozhat pl. az – és javaslom is! -, hogy az egymás verése nem megengedett. Kakaskodni mást jelent, mint verni a másikat. Főleg amíg a kisebb gyerek nem tudja magát megvédeni, a szülőknek óriási a felelősségük!
– kitartás, kitartás, kitartás: a befektetett munka, türelem és idő megtérül: a testvéri kapcsolatok jó esetben gyermekeink élete végéig kitartanak és szeretetteljes, támogató hátteret biztosíthatnak a felek számára az életben.

(2009. november 26.)